20 év után a helyzet változatlan: területi egyenlőtlenségek és kohéziós politika Magyarországon

Új Egyenlőség

Az uniós tagság 20. évfordulójára jelent meg Bíró-Nagy András és Medve-Bálint Gergő

szerkesztésében a „20 év az Európai Unióban - Magyarország uniós tagságának

közpolitikai mérlege” című kötet. Az Új Egyenlőség e heti podcastjában a könyv területi

egyenlőtlenségekről és uniós támogatásokról szóló fejezete kapcsán beszélgetett a

szerkesztőpáros.

Az Európai Unión belüli területi egyenlőtlenségeket két szempont szerint érdemes

elkülöníteni, hangsúlyozza Medve-Bálint Gergő, a HUN-REN Társadalomtudományi

Kutatóközpont tudományos főmunkatársa. Egyfelől a tagállamok között létezik egy északi-

déli, illetve nyugati-keleti megosztottság, amiben az elmúlt 20 év során egy déli-keleti

konvergencia valósult meg: a keleti országok uniós átlaghoz való felzárkózása zajlott (persze,

országonként eltérő mértékben), míg a déli tagállamok gazdaságai általában véve stagnáló-

lemaradó helyzetbe kerültek. Ezen felül fontos látni azt is, hogy az országon belüli

egyenlőtlenségek szintén jelentősek az egyes régiók között. Magyarországon az elmúlt két

évtizedben jelentős változás nem történt a területi egyenlőtlenségek terén: továbbra is

ugyanazok a régiók (Nógrád, Békés, Szabolcs-Szatmár-Bereg) számítanak a leghátrányosabb

helyzetben lévőnek, mint a csatlakozásunk évében, és lemaradásuk érdemben nem csökkent.

Mindez annak ellenére mondható el, hogy az uniós tagság óta átlagosan az éves GDP 3,5%-át

kitevő kohéziós forrás került a magyar gazdaságba.

Az, hogy a kohéziós politika nem volt képes előrelépést hozni a régiók közötti

egyenlőtlenségek terén, Medve-Bálint Gergő szerint két okra vezethető vissza. A szakértő

egyfelől a kormányzati politikát, a hazai prioritásokat és az intézményrendszert látja ennek

okaként. Különösen a 2014-ben kezdődött költségvetési ciklustól kezdve a legfőbb magyar

kormányzati cél a források minél gyorsabb lekötése és felhasználása volt, aminek alárendelték

a hasznosság és a stratégiai megközelítés szempontjait. A források területi elosztása sem volt

kiemelt szempont, azonban ez nagyrészt az uniós keretrendszerrel is összefügg, ami ezt

lehetővé tette. A kohéziós politikában az uniós prioritások között egyre inkább előtérbe került

a versenyképesség és a hatékony pénzfelhasználás szempontja a területi kohézió előmozdítása

helyett. Emellett uniós viszonylatban az ország összes régiója – Budapest kivételével– a

legmagasabb támogatási kategóriába tartozik, miután az egy főre jutó GDP nem éri el az

uniós átlag 75%-át. Ez olyan egyenlőtlen helyzetet teremt a forrásokért való pályázás során,

amelyben a fejletlenebb és a fejlettebb hazai régiók ugyanazokért a forrásokért

versenyezhetnek.

Az országon belüli forráselosztás problémáját viszont Medve-Bálint Gergő szerint csupán a

támogathatósági kritériumok átalakítása nem tudná megoldani, helyette átfogóbb

intézkedésekre volna szükség. A jelenlegi központosított rendszer helyett egy

decentralizáltabb forráselosztási rendszer jelenthetne megoldást, melynek a regionális szint

erősítésével kellene együtt járnia. Ahhoz viszont, hogy a regionális szint képes legyen a

nagyobb felelősséget és forráselosztási feladatokat ellátni, elengedhetetlen az intézményi

kapacitásépítés, amit viszont nem lehet az egyik napról a másikra megvalósítani. A

területfejlesztési politikában ilyen léptékű változást csak hosszú távú stratégiával lehetne

elérni.